***
A kórház folyosó majdnem üres volt. Mindössze egyetlen férfi zokogott a tőle telhető legcsendesebben, mert most még megtehette. Ebben a pár pár percben lehetett gyenge, amíg a feleségét még műtötték. Tudta, ha mindennek vége lesz, ott kell mellette állnia, a kezét fogni, és igen, közölni vele: nemcsak a méhét vesztette el, de a baba... A kislányuk nem volt még életképes. Egy nappal ezelőtt olyan szép volt minden. Éva épp csak átadta praxisát helyettesének, és a hintaágyban ülve nézték lányaikat. Paula épp választ írt táborban megismert barátnőjének, Dia pedig Gina haját fonogatta. Olyan tökéletes volt minden. Az éjjel vihar volt, és reggel Éva erős görcsökre ébredt, majd hirtelen dőlni kezdett belőle a vér...
Mindketten orvosok voltak, habár Zsolt állatdoktorként praktizált, viszont pontosan tudta, hatalmas baj van. Saját kocsijukkal száguldott be nejével a Városi kórházba, és ölében vitte be az addigra félájult asszonyt a szülészetre. Két óra telt el azóta. Egy nővér állt meg előtte, és megköszörülte a torkát. Le kellett törölni a könnyeket, Rá kellett nézni. Ennyi volt a gyenge pillanatok ideje.
– Bernát doktor, a műtét befejeződött. A doktornőt külön szobában helyeztük el, kérem, jöjjön velem. – Zsolt felállt, és követte a középkorú nőt. A szülőszobák felé indultak, ezen folyosók is ismerősek voltak – a három nagylány is itt született meg-, viszont e ponton túl sosem jutott tovább. Most feltárult a folyosó eddig előtte zárt ajtaja. Az épület kialakítása lehetővé tette, hogy egy komplikált szülésnél azonnal a műtőbe lehessen rohanni, a két helység mindössze tíz méterre volt egymástól. Ide nem jöhettek be idegenek, most viszont kivételt tettek. Ez a két ember ismerős volt itt, és nehéz pillanatok várnak rájuk. A műtő lengő ajtaja csukva, és ők jobbra fordultak. Éva a nőgyógyászati részlegen lett elhelyezve, aminek most örült. Hogyan is küzdött volna meg a szülészet bömbölő csecsemőinek hangjával, miközben a saját magzata nem létezett többé. A férfi szíve összeszorult. Már a szoba ajtónál álltak, és a nővér ránézett.
– Ha bármire szükségük lenne, használják a nővérhívót. Őszintén sajnálom, ami történt.
– Köszönöm, Hilda. – A doktor óvatosan lenyomta a kilincset, és benyitott a négyágyas szobába, amelyben most csak a felesége volt. Nagyot sóhajtva csukta be az ajtót, majd az ágy mellé sétált, kivett alóla egy széket, és leült. Éva sápadt volt, két palackon keresztül csöpögött a karjaiba az infúzió, és a vér. A haja kócosan terült szét a párnán, de még így is gyönyörű volt. Mint Hófehérke, csak neki gesztenyebarna haja volt, és természetesen, lágyan csigásodott be, ahogy hosszabbra nőtt. Még mindig a világ legszerencsésebb fickójának tartotta magát, amiért ez a gyönyörű, okos és jóságos teremtés az ő felesége lett. Néha nem győzött érte hálát adni az égnek.
Amíg aludt, az elmúlt néhány hónapra gondolt; arra, mikor kiderült, hogy majdnem negyven évesen újra állapotos, és mennyire megijedtek mindketten. Hiszen Gina is már elmúlt kilenc éves, és nem terveztek több gyereket. Végül úgy gondolták, ez egy ajándék, és ők szeretettel fogadják. Hely van bőven, és mindig jól éltek, tehát miért is ne vállalták volna az új babát. A mai napig rendben is volt minden. Megfogta az alvó nő vékony kezét, és egy kicsit megszorította. Mi történhetett? Semmi olyat nem csináltak, ami ezt az egészet elindíthatta. Remélte, hamarosan választ kapnak majd a nőgyógyásztól.
Azon a délutánon mindketten sokat sírtak, és a doktor elég zaklatottan ment haza a lányaihoz, akikre az édesanyja vigyázott. Pár napig még megfigyelésre ott kellett hagynia kedvesét, és akkor még nem is gondolta, mennyire megváltozik ezalatt az életük.
Éva a műtét másnapján felkelt, ahogy tanácsolták, és pár percig ült az ágy szélén. Nagyon elege volt a katéterből, ezért reggel megkérte a vizitelő orvost, távolítsák el. Most nagyon örült, amiért kollégaként kezelték, így ettől a kellemetlenségtől megszabadult. Az ágytálat viszont nem akarta igénybe venni, így szépen felállt, és jobbjával a görgős infúziós állványt tolva maga mellett óvatosan elindult a szobához tartozó mosdóba. Szerencsére nem szédült, habár a műtét miatt igen csak fájt még az alhasi sebe. Meg kellett állnia egy pillanatra, ahogy kiverte a hideg verejték. Csak pár lépés! – biztatta magát, miközben vett pár lassú, és jó mély levegőt. Valósággal leroskadt az ülőkére, mikor célba ért, és jó pár perc eltelt, mire nekivágott a kifelé vezető útnak. Óráról órára erősebbnek érezte magát, fizikailag legalábbis minden rendben volt. A lelke egyelőre úgy sajgott, mintha elevenen égették volna, akárhányszor lenézett a hasára, vagy épp visszarendeződő belsőségei azt a tévképzetet idézték, mintha a baba mozogna. Csak tíz hét! Miért most? Mikor már neve volt, szerették, és várták. A hormoningadozás miatt elég volt ennyi, és a babaszoba gondolata, hogy újra eleredjenek a könnyei.
Másnap könnyebb volt, és levették az infúziókat is. Akkor úgy érezte, jót tenne neki, ha látná az újszülötteket, és mivel nem volt senki, aki visszatartsa, készülődni kezdett. A haját épp csak átfésülte - a balzsam nélkül esélytelen volt rendesen kiigazítani – és egy csattal összefogta, majd magára terítette a köntöst, és elindult. A folyosón senki nem tartóztatta fel, a nővérek mind a dolgukat intézték, a betegek pedig nem törődtek vele, megvolt mindnek a maga baja. Kényelmesen sétált, így a szülészetre érve pont szemben találta magát az újszülöttes nővérrel, aki régóta ismerte.
– Megnézhetem őket? – kérdezte reménykedő mosollyal, és tragédiájának tudatában a nővér bólintott.
– Gyere, van nálunk egy anyátlan baba. – Évát mellbe vágta ez a mondat.
– Jutka, most azt akarod mondani, hogy az anyja... Meghalt? – Judit megrázta fejét, és az asszonyba karolt.
– Nem. Lemond róla. Pedig tündéri kicsi, de hát, nem nekem kell ezt a döntést megkérdőjelezni, vagy felülbírálni. Hogy vagy?
– A helyzethez képest, amennyire jól lehetek. Orvosi szemmel nézve megfelelő ütemben halad a regenerációm. Nem erőltetem meg magam, és minden eredményem rendben van.
Az újszülött részleghez értek, ahol egy zöld köpenyt adtak rá, és így mehetett tovább. Egyetlen apró csomag volt a sok üres plexibölcső között, rózsaszín plédbe bugyolálva. Judit leültette a doktornőt az egyik fotelba, és hamarosan kihozta a kicsi babát. Óvatosan tette át karjába, az asszony szívét pedig elöntötte valami édes-keserű érzés. Szemét elhomályosították a könnyek, ahogy a bébi cuppogni kezdett, majd összerezzent, mert megijedt a saját zajától. Gyönyörű kislány volt, pici pihés barna hajjal, kerek pofival. Tökéletes, ahogy annak lennie kell. Egész addig tartogatta, míg a többieket vissza nem hozták, és végül Jutka elvitte, hogy őt is megetesse.
***
A következő napon minden gyógyszer ellenére beindult a tejelválasztás, ami tragédia lett volna, ha nem kopognak be reggel kilenckor hozzá. Egy őszülő hajú, szemüveges nő nyitott be.
- Jó reggelt, Mács Elvira vagyok, gyámügyi gondozó. Nos, elég furcsa helyzet ez, de... Látta magát a kislány szülőanyja, és tudni szeretné, magához kívánja-e venni a gyermeket...
Éva azt hitte rosszul hall. Mi? Hogy elvihetné a kislányt? Egyszerre örült, és borzadt is el.
– Tessék? Hogyan? De mi nem is vagyunk fent az örökbefogadási listán...
– Nézze, a szülőanya ragaszkodott ahhoz, hogy megkérdezzük. Ha nem veszik magukhoz az újszülöttet, bekerül a rendszerbe...
– Várjon! Én nem mondtam, hogy nem vesszük magunkhoz! Csak, azt hittem, ez hosszas procedúra, és...
– Ez esetben nem, csak egy környezettanulmányt kell csinálni. Úgy tudom, önök három gyermeket nevelnek, és a hátterük is több mint megfelelő. Nos, megyek, és intézkedem. Még látjuk egymást! Viszlát!
Egy perccel később Zsolt lépett be az ajtón, és kérdőn pislogott az épp köntösébe bújó neje felé.
– Ez ki volt? És mit akart? – Éva csak kézen fogta a férjét, és húzta maga után. Meg sem álltak az újszülöttekig, ahol bekopogott. Most is ismerős arc fogadta őket, és két perc múlva a zöld köpenyben hozták feléjük a picit. A nővér átette karjába, ő pedig Zsolt felé fordult Vele.
– Hazavihetnénk. Lehetne a mi kislányunk. Csak egyezz bele, kérlek! – A doktor elnézte az asszonyt. Karjaiban a kicsivel, reménykedve nézett rá, aranybarna szemeiből pedig megfoghatatlan dolog áradt felé.
– Ezt szeretnéd? – Egy bólintás volt a válasz.
– Akkor ő a mi kislányunk lesz.
***
***
Dr. Kőszegi Éva a
következő tizenhét évben nem járt a kórház ezen részlegén.
Most legyöngülve, és fáradtan feküdt az ágyban. Az agya
teljesen tiszta volt még, és pontosan tudta, mennyire kevés ideje
maradt hátra. Csak két hónapja diagnosztizálták nála a
vastagbélrákot, és sajnos szinte azonnal kiderült: áttétek
vannak a szervezetében. Esélye sem volt... Zsolt minden nap jött,
és Nóri is vele tartott, de egyszerűen nem tudták neki
megmondani, hogy az anyja haldoklik. A lány ennek megfelelően is
viselkedett: folyton azt kérdezte, mikor engedik haza, és mit adnak
neki, mert annyira lefogyott. Éva érezte, még most kellene
elmondania a kislány születésének titkát, de sosem jött el az a
pillanat. Hirtelen levegőtlen lett a szoba, és megszorította Zsolt
kezét, aki azonnal közelebb hajolt hozzá.
– Nóri... Meg kell
mondnod neki! – A doktor rémülten figyelte, ahogy a monitor
vészjelzést ad, és ledermedt, majd arra eszmélt, ahogy az orvosok
kíméletlenül arrébb lökik. Éva többé nem tért magához, és
aznap éjjel feladta harcát a betegséggel, magára hagyva a férjét,
és a lányait...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése